Amit én láttam: Mindegyikük lábán először volt korcsolya. ehhez képest megálltak a saját lábukon, csúszkáltak néha elestek és nem használták segítségként a bolyát. Ami igazán nagyon ügyes volt De Rolcsi, Lilla és Panka is nagyon kitartóan, néha ugyan könnyeikkel küszködve kitartottak. Én a pálya szélén nagyon büszke voltam ezért rájuk. Igaz, hogy volt aki ettől még nem lett boldog és elégedetlen volt a teljesítményétől. Mondtam is nekik, hogy tavaly a legtöbb nagy fel sem állt a jégről annyit esett , el sem engedték a bolyát meg sem tudtak mozdulni nélküle, és a végén már szemmel nem tudtuk követni őket úgy száguldoztak a jégen. A buszon visszafelé azt mondták soha többet nem jönnek, ebből elég volt. Gábor bácsival Nikivel, alig bírtuk meggyőzni őket, arról, hogy ügyesek voltak. Aztán az oviban mégis csak megszületett a kompromisszum.
Azt kértem , hogy próbálják meg még egyszer, egy hónapig járjanak, és ha utána is azt mondják nem szeretnék mert ez rossz, akkor lehet róla szó hogy abbahagyjuk. Elfogadták.
Ma: Nagyon izgultak már reggel. volt aki azt mondta szeretné ha már előbbre járna az óra és túl lennénk ezen az egészen. Folyamatosan hajtogattam, hogy biztos vagyok benne, hogy ma már élvezni fogják, és úgy jövünk haza, hogy ez egy nagyon jó móka.
Vágni lehetett a csendet az öltözőben. Aztán felmentek a jégre, és mint ha mi sem történt volna küzdöttek, kitartottak, akartak, és ennek meg is lett az eredménye. Feri bácsival, Rolcsi apával megállás nélkül biztattuk dicsértük őket. Aztán bár nagyon fáradtak voltak már félidőben egyre többet láttuk, őket mosolyogni. Majd amikor a hoki meccsre került a sor már elfelejtkeztek az esésekről és a játékot élvezték.
Panna azt mondta, hogy nagyon boldog és jó hogy nem adta fel. Lilla azt mesélte arról álmodott, hogy jó lesz, Rolcsi meg már arra sem emlékezett, hogy nem is akart jönni.
Én pedig újra híztam egy kicsit, a büszkeségtől.
